Richter félévenként egyszer megpróbálta magához édesgetni a lányát. A beszélgetés színhelye rendszerint a Zserbó volt. Hogy milyen jó lenne, ha Nyika ővele lakna, nem pedig Lizával, aki sajnos egyre rosszabb állapotban van. Hogy ha Nyika visszajönne őhozzá, akkor sokkal kevesebb turnét vállalna, és esténként együtt mehetnének moziba. Hogy így meg úgy. Meg amúgy.

Nyika viszont jól érezte magát az anyjánál. Déltájt, mikor az iskolából hazaért, Liza a kanapén hevert, intett az ujjaival a lányának, ez volt a szerbusz. Néha megkérdezte: jártál a patikában, kicsikém? Nyika odaadta neki a gyógyszert, a zavaros szemű asszony fejbólintással köszönte meg. Aranka behozta az ebédet, Liza tányérja az éjjeliszekrényre került, két-három kanál levesen kívül mindent otthagyott. Ennie kéne, nagyságám, mert elfogy, mint a gyertyaszál! Aranka ezt a mondatot étkezéseknél szinte refrényszerűen ismételgette. Liza nem felelt, a fal felé fordult. Nyika pedig átment a szomszédba, Zsikéhez. Aranka hiába próbálta időnként ráncba szedni, Nyika lerázta magáról a csataló—így hívta a háta mögött—intelmeit, mint kutya a vizet. Azokat a dolgokat, melyeket a kamaszlányok az anyjukkal tárgyalnak ki, Nyika a barátnőjével vitatta meg, akit Aranka viszont “a kis nyafka-affekta” néven emlegetett Lizának. Már megint a kis nyafka-affektával kódorog a mi kis Nyikánk, vetette oda a plafonra meredő asszonynak, igazán szigorúbban foghatná, nagyságám, mert egy-kettő és kész a baj.

Nyika szótlanul hallgatta Richter kiselőadásait a Zserbóban. Majd gondolkozz rajta, mondta a férfi, jó, felelte ő. De nem gondolkozott. Amikor az apja a jövőjéről faggatta, hogy tulajdonképpen mi akarna lenni, akkor is hallgatott. Hogy össze kéne szednie magát, mert ilyen pocsék bizonyítvánnyal még a gimnáziumba se jut be, és mehet zsákot hordani. Richter tragikus színekkel ecsetelte a sanyarú sorsot, ami vár reá, kivéve ha most végre megjön az esze. De Nyika ezt nem vette komolyan, apa mindig csak siránkozik. Zsikével strandra, moziba jártak, fiúkkal randevúztak a téren, és mindez fontosabbnak tűnt, mint az a nevetséges apróság, hogy Bényeiné vagy Kudlik Marianne hányast ad neki. Intőit és bizonyítványait az anyja úgyis olvasatlan írta alá.

  Hű, az volt ám a nagylányos dolog, mikor Zsikével beültek a Luxorba, kávét rendeltek szódával, aztán rágyújtottak. Zsike Mátrát, Nyika Sportot hozott magával, kipróbálták mind a kettőt. A Sport akkorka volt csupán, mint a mutatóujj első két perce, néhány szívás után el kellett dobni, mert a körmükre égett, hát inkább a Mátrát fogyasztották, az hosszabb és erősebb, őket csak a hosszméret érdekelte, hogy minél tovább tarthassák elegánsan hajló kezükben a cigit. Nyika időnként fulladozva köhögött, ne tüdőzd le, te hülye, súgta Zsike. Ha egy-egy pasi szemezni kezdett velük, rettentően röhögtek, élvezték.

Margit ma ismét kifestett szemmel jött iskolába. Kérem a t. szülőt, hasson oda, hogy a jövőben ez ne ismétlődhessék meg. Kudlik Marianne, o. f.

A t. szülő viszont nem hatott oda. Nyika viszont hamis igazolásokat gyártott: igazolom, hogy lányom légcsőhurut miatt a tanításon nem vehet részt, Richter Andorné; és Zsikével csavargott a városban. Többnyire a szigetre mentek át kishajóval, hajkurászták a pávákat, mindenütt fűre léptek, ahol tilos, pattanásos arcú kamaszokkal csókolóztak Szent Margit zárdájának romjai között. Képzeld, mesélte Zsike, az a forradásos szájú letaperolt. És erre te? Naná, nehogy nem hagytam, vihogott Zsike, belerúgtam neki oda. Oda? Naná, hogy oda. Á, ez rém vicces volt, hogy pont oda, a fiú kínba torzult arccal nyögdécselt, Zsike élethűen adta elő a jelenetet.

Richter Andor többször járt az iskolában, beszélt az igazgatóval, az osztályfőnökkel, sajnos, szegény feleségem egészségi állapota, hogy úgy mondjam… Emiatt a kislányom, ugye, nem képes a képességeinek megfelelően… Kérem, vegyék figyelembe…

A tantestület mindent figyelembe vett, így jött ki Nyikának a kettő egész kilencvenhatos átlag. Richter addigra már a Kerényi Lipót Általános Gimnázium igazgatóját is meglátogatta, szegény feleségem, kérem, vegyék figyelembe stb. Nyika inkább fodrásztanuló szeretett volna lenni, Zsikével együtt. Richter azonban a sarkára állt, Nyika pedig vállvonogatva beletörődött, hogy gimnáziumba megy, ha egyszer apának ez a mániája.

Három hét nyaralás a zenészek szövetsége boglári üdülőjében. Richter itt ismertette össze Nyikát Mártával, remélvén, hogy jövendőbeli élettársa szót ért majd  a lányával. Nyikának viszont csöppet sem tetszett a platinaszőke asszony, s ráncolt homlokkal figyelte az apja mesterkedéseit, sejtette, mire megy a játék. Richter célozgatott, tudod, Nyika, Mártus férje disszidált, és ő azóta egyedül él, a szövetségben dolgozik, roppant rendes asszony, én nagyon szeretem, mert olyan jószívű, és nagyon intelligens, sőt művelt. Főleg sőt, gondolta Nyika, mert ez Márta szavajárása volt: menjünk le a partra napozni, sőt fürödni, mondta a reggelinél. Vagy: vigyáznom kell az alakomra, sőt fogynom. Nyika elnevezte Sőt Mártának. Lassacskán Richter is sőtözni kezdett, tiszta időnk van, sőt kék az ég. Sőt, ismételte Nyika ellenségesen, az apja nem értette, mit mondsz? Semmit.

Esténként Nyika egy frissen szerzett barátnőjével táncolni járt, s rendre a kialkudott időpontoknál későbben tért haza, Richter veszekedett, mégiscsak ő az apja, és ha ő azt mondja, kilencig maradhat, akkor azt kilencet jelent, nem fél tízet, sőt tizenegyet. Nyika viszont makacsul késett, míg Richter elvesztette a türelmét, és megpofozta. Nyika attól fogva beszédsztrájkot kezdett, és egy árva mukkot sem szólt. Az apja harmadnap reggel bocsánatot kért tőle, ne haragudj, türelmetlen voltam, na, mondj már valamit, ebbe bele kell őrülni! Rendben van, dünnyögte Nyika, és aznap este negyed tizenkettőkor keveredett elő. Richter az üdülő kapujában várta. Veszekedés, csapkodás, pofon és elölről.

Egy szakállas fiú, hazakísérés ürügyén, az üdülő előtti fasorban gyöngéden a földre teremtette Nyikát, benyúlt a blúza alá, harapdálta a nyakát. Ő tűrte, a csókokat viszonozta is, igaz, eléggé ügyetlenül. De amikor a fiú a hasánál markolászott, próbálta letornászni róla a bugyiját, Nyika beleboxolt a szakállas arcba, fölugrott és elszaladt. Maga se tudta, mért cselekedett így, ösztönei vezérelték, idáig játék, ám innét már olyasmi következnék, amitől óvakodni kell.

Richter a nyaralás alatt is meg-megpengette a “milyen-jó-lenne-ha-hozzám-költöznél” réveteg húrjait, Nyikának és Mártusnak egyaránt, de külön-külön. Csakhogy míg Márta tekintetében napról napra komolyabban gondolta, Nyikával éppen fordítva alakult a helyzet. Richter már csupán megszokásból emlegette a témát a lányának, a lelke mélyén fogalmazódott a gondolat: talán nem is volna annyira fenékig tejföl Nyikával lakni, fene tudja, olyan kiállhatatlan lett ez a gyerek.

Nem akarok beleszólni a világért se, de talán a kelleténél többet engedsz meg neki, sőt! Márta így összegezte a véleményét a férfinak, magában pedig azt gondolta: micsoda elkényeztetett kis dög!

Ez a trió aztán mégis egy lakásba kényszerült. Mert Aranka véresre sírt szemmel fogadta őket: a nagysága az éjjel bevett két dobozt gyógyszert, és meghalt. A drabális nő gyerekhangon zokogott, magához rántott Nyikát, ó, árva lett a mi kis Margitunk!

by Ági Bori


This short excerpt from Miklós Vámos’s 1979 novel Én és én (Me and Me) is a wonderful example of the author’s early work. It’s hard to believe that forty-five years ago, at the age of twenty-nine, Vámos had already found his voice. What is more, he had been writing seriously for a decade by then. Born in 1950 in Budapest—like the protagonist of this slim novel—Miklós Vámos grew up in what many at the time would have called a typical Eastern European family of “gemischter salat” (mixed salad). His ancestors on his father’s side were Jews who wanted to lead a simple Hungarian life, but fascism prevented them from doing so and, tragically, they perished in the Holocaust. 

The protagonist Nyika (Margit Richter) grew up in an orderly family. There was seemingly nothing that should have prevented her from being a distinguished student, from having a respectable career, from getting married and having children, from being a so-called functional member of society. But after the suicide of her mother, Nyika’s life takes a turn for the worse: In the beginning she starts to act and behave irresponsibly, skips school, goes on lavish shopping sprees, and engages in physically degrading relationships—all of which eventually cause her to spiral and land in prison. Her father is weak and incapable of helping her get back on the right track. After her release from prison, she falls in with the wrong crowd again, and it is only by a stroke of luck that she manages to avoid more time behind bars. She meets Tamás, they get married, and Nyika gives birth to twins. Her life seems calmer, as if her past was behind her and forgotten. But the past inevitably resurfaces, and Nyika must make some tough choices. The excerpt takes place in the time leading up to the her mother’s suicide. Nyika’s childish courage and stunted personality caused by this traumatic event follow her throughout her life. She desperately wants to remain strong and have a happy life, and her ongoing struggle to understand the past is the cornerstone of the novel.

In the words of the author: “When I started to write this novel, I could have named my models for Nyika. But while writing a book, many things evolve, and that was roughly the same with this story, too. The text took on a life of its own, one thing followed another, and reality got tangled up with fiction. Locations changed, the storyline took unexpected turns, and the protagonist matured somewhat, despite her limited freedom and ability to advocate for herself. My readers used to ask me what prompted me to write this novel, what personal experiences influenced me, or who Nyika was truly based on. As time goes on, sometimes I begin to think that Nyika is more or less me—this is my personal homage to Flaubert, who once remarked: Madame Bovary is me.”

Miklós Vámos is a Hungarian writer who has published over forty books, many of them translated into multiple languages. He is the recipient of numerous literary awards, including the 2016 Prima Primissima Award, one of Hungary’s most prestigious. He is best known for his novel Apák könyve (The Book of Fathers), which has been translated into nearly thirty languages. His ancestors on his father’s side were Jews who perished in the Holocaust. Fortunately, his father—a member of a penitentiary march battalion—survived. Out of the five thousand Hungarian Jews sent off to their deaths late in the Second World War, only seven came back. His father was one of them. Vámos was raised in Socialist Hungary unaware of his Jewish origins. To save himself from his chaotic heritage, he turned to writing novels.

Ági Bori originally hails from Hungary, and she has lived in the United States for more than thirty years. A decade ago, she decided to try her hand at translating and discovered she loved it. She is a fierce advocate for bringing more translated books to anglophone readers. In addition to translating between Hungarian and English, her favorite activity is reading Russian short stories in the original. Her translations and writings are available or forthcoming in 3:AM, Apofenie, Asymptote, The Baffler, B O D Y, The Forward, Hopscotch Translation, Hungarian Literature Online, the Los Angeles Review, Litro Magazine, MAYDAY, Northwest Review, Points in Case, The Rumpus, Tablet, Trafika Europe, and elsewhere. She is a translation editor at the Los Angeles Review.