I
The heavenly thing about it was that I bought a top hat at Pórfi’s before I left.
“It should be rather handsome,” I said, “since I’m traveling to Paris.”
On every street corner in Paris one could get a top hat as tall as a chimney pipe for two francs and fifty centimes. What did I know back then! The great Mikszáth wrote me a letter to present to István Türr. I showed that to the clerk, too—I was only eighteen years old!
“Just look!” I said.
In truth the clerk couldn’t read it.
“Poorly written,” the clerk said.
Perhaps it was only Buckingham who wore this sort of top hat at a similar age, and on Parliament’s opening day. (It originates with the well-known English parliamentary tradition of seating lords in hats.) Since then I have learned, among other things, that Buckingham had his own top hats custom-made, modeled after the Daumier drawings. I hurried along with my own in a white cardboard box, late at night on the Swiss border, where the rain fell with the sort of ancient fury that only Swiss skies can produce on September nights. Soaked to the skin, on unfamiliar platforms, at the foot of imposing peaks, under gloomy lanterns veiled by the rain in further darkness, I ran with the other travelers alongside the mixed night train, along the lengthy stretch of cars, similarly soaked, with no shortage of water flowing from the gutters of the roof—and here I was running with my hatbox! After finally pushing my way into the customs office, I stood with the utmost respect, we all stood about with the utmost respect, we night travelers, we third-class citizens, as the English say, sopping wet, clothes clinging to our bodies, in the bluish light of the gas lamps, and without a murmur we shook ourselves like vizslas to dry off. I gave my hatbox a good shake, too. Then I declared the hat, as is required at customs; I declared the hat in the brazen but shivery voice of a bather as he emerges from Lake Balaton.
“J’ai un cylindre!” I said in the French style, by which I mean I said: cee-leen-der.
Oh dear lord, I vowed not to dwell upon little moments in these stories, not to go into detail, not to add color, not to embroider or embellish, as is my custom, and not to descend into the depths of spiritual storms. And yet, what a revelation it was, what an insult to the spirit, what sort of awakening greeted me here at this little station, as if from a dream, when in response to this gently intoned cee-leen-der they all simply stared— customs agents! —with that concern for grammar which is so characteristic of the Swiss and the French, and which defies all explanation from the first.
Immediately, bitterly, I thought of Mari Jászai, the great Hungarian actress, and of those sunny spring afternoons on Váci Street when, if we really wanted to be distinguished, we would chat in French. The recognition of profane reality really does spoil and ironize the memory of the most beautiful things. On Váci Street, without scrutiny, our French could be whatever we wanted it to be, but on the Swiss border this would no longer do. The astral distance between poetry and reality pierced my heart, and yet how much more pierced it still when such autumn rain, on such a night, on a foreign border such as this, washed away all illusions.
I must confess that in the business of this wretched hat, as in many an instance of literature and art, as in life’s everyday questions and problems, I remained under the influence of the great Hungarian tragedienne. So overcome was I with admiration and adoration for the very phenomenon of her Greco-Roman ways that I took her every little word for truth. Even the idea of the top hat began with her, one simple suggestion, a suggestion casually planted with her queenly council before I left. Her preferences in men’s fashion were also rather discerning and inclined towardthe rare, and in truth at that time only aristocrats wore top hats during the week in Pest, and one of them was Kornél Ábrányi. The previous summer, having invited me with an exclusive group to the lakeside town of Balatonfüred, she added out of the corner of her mouth, simply as an aside, as she often did on stage, the great Jászai often did: “Come in a top hat!” Top hats in summer, in July, to Balatonfüred! I must note for the record, and for the sake of clarity, that Israelites in those days tended to wear straw hats. In the street, on the train, in Siófok, a top hat was a great inconvenience in the heat; then again it made me look like a Christian. I must have looked like some sort of otherworldly bridegroom, for I even brought a bouquet, and at Lake Balaton, on the boat, I stood level with the smokestack, and the smokestack stood level with the one on my head.
Everything came to a sudden end at the Swiss border, this symbolic frontier: the end of summer, the end of a beautiful summer, as Schöpflin would have it, the end of the boat ride, the Balaton trip, and even the end of the hat, its prestige and its poetic significance all gone. It now stood only for poor French and a woman’s bad advice, if it stood for anything, with so many other words swarming in my mind, and it all still struck me as suspicious when, half an hour later, I found myself sitting in the corner of the compartment again, and traveling lonely into the night.
This primitive ignorance of language and grammar, especially at the start of one’s travels, might perhaps bring a person closer to himself and to his weaknesses than would his more grievous errors in higher-level philology. Words can only be played with a certain artistry. But in the light cast by a déplaisir word a person looks as ridiculous as he would in a curved mirror: after all, proper speech is the criterion of a certain sensibility when judging foreigners. Despite my youthful heedlessness, on the basis of these first experiences of mine, I thought of the more serious complications that lay ahead, when in fact I didn’t have the slightest notion of where my trip might take me, and so I prepared with great naiveté for that fair city on the Seine, about which Jászai spoke so delicately, so preciously and rhythmically, as though in verse. The train rolled on, train omnibus, the hours slowly passed, the rain continued to pour, little Swiss towns could be seen in the dark distance by the winking of their sad fire lights, and one stop followed the other, with the patter of the conductor’s footsteps beside the train, with his mournful baritone, in which he announced the name of the station to the rain, as it were, to the invisible travelers shuffling about in the downpour, while some little bell on the wall of the station house rang unceasingly like a conscience.
Then, slowly, later, after a time, with some distant tragedy on the horizon, the autumn dawn awoke to skies scrubbed clear like a glass roof and revealed its colors one after the other, in degrees, so to speak, the strains of scarlet and sulfur-yellow in such virginal beginnings and shades that all this light slanting to the end of the skies seemed like the world’s first dawn, and the many pines, like a group of barbarian youths, the many bushes, the ivy and the autumn flowers in the field, and the mottled cows standing in sculpted stillness beside the foamy streams, all of this seemed like a model from the time of creation. I lowered the window and for some reason felt that I lacked the lungs for these depths, I lacked them for these heights; I lacked the spirit for these depths to grasp and understand all of this, and I wondered how I was still able to sit alone with myself there in the compartment, on the train omnibus, with a feeling of such insignificance, such misery. In fact I was feeling what I had never felt until then, that something existed, something mysterious, between me and myself.
It was already morning, I was traveling alone, though I had travel companions from time to time, station to station, like on the tram at home, good Swiss people, well-rested and well-kempt, who for the most part best resembled our grocers. As they placed their satchels with great ease in the netting above my head, they were quite respectful of my soaked hatbox and apologized when they needed to adjust its position. At the French border I carried the box out again, though not so much with enthusiasm as a sense of obligation, for I needed to present it at customs. But this time, without embarrassment, with the utmost linguistic expertise, like someone who has been next door for a quick lesson on philology:
“J’ai un chapeau de haute forme!” I said.
My lord, how true it is that the magic of a word can arouse such feeling in our hearts, even if the word itself doesn’t mean very much. A word sometimes reveals only its casing and makes one feel its calming outer layer rather than the weight of its content. This correct, haute forme French in this second attempt of mine, with its mere polyphony and wisdom, put me at ease; moreover it refreshed and consoled me as much as I had been ruined by the imbecility of the cee-leen-der the first time. Coming to terms with this in what was by then a French train, I studied and analyzed grammatically and syntactically the many rules and regulations pinned to the slats above the seat’s backrest; in time my hopeful confidence returned, and already I could look at my worn hatbox, its associations revived, with greater sympathy. I took the box down and opened it up, lifting the hat for the first time on French soil and the first time for myself, and with expert eyes examined the damage, the impurities in the sensitive surfaces of its virginal material. I took a good loving look from the inside as well and on its white silk lining, touched the wording of the medallion, the name of the hatter, Váci Street, the number, and a little heart-shaped depiction of Pest, and I felt the whole of this heart so much closer to my own than it really was, how far I had torn myself away from it. My every memory ached, my every day, divided into hours and minutes, echoed with the greater part of those pervasive thoughts, in a foreign world and all around me, on foreign lands, where my train traveled This was the secret poison of homesickness, which had already taken root in me, the delicate planting of my longing for home, which had taken root and which became over seventeen years that terrible illness that the French capture so aptly with the phrase: mal du pays, for I learned this too and never anything else more clearly.
What did I know back then! What intuition did I have at that border station with each lantern on the front of the signal towers, what intuition did I have of that tragic Mühlhausen, which I still couldn’t imagine my poor, sad little officer self departing for! But by the end of the evening, like unfamiliar radio waves, Paris was already buzzing before me in the night, and toward the distant rows of fire lights in the sky, the train omnibus rolled on as if toward some celebration: and again I believed, and again I loved, and again I found myself the spiritually intact, painfully young man, hatbox in hand, who had chatted in French with Jászai on Váci Street. Hardly a minute had passed and already we were arriving to a thousand violet orbs alight in a loud endlessness. Hardly a minute had passed and already the top hat was on my head, tipped gallantly askew. I stepped out onto the platform, prince of illusions, like my very own aristocratic valet, small suitcase in hand.
I
Az angyali az volt, hogy vettem Porfinál egy cilindert, mielőtt elindultam.
— Nagyon szép legyen, — mondtam, — mert Párizsba utazom.
Párizsban lehetett kaptni cilindert, olyan magasat, mint egy kéménycső, 2 frank 50 centime-ért minden utcasarkon. Mit tudtam én akkor! Mikszáth adott egy levelet Türr Istvánhoz. Azt is megmutattam a segédnek, — tizennyolc éves voltam!
— Nézze! — mondtam.
Az igazság az, hogy a segéd nem tudta elolvasni.
— Rossz írás, — mondta.
De talán csak Buckinghamnek volt ilyen cilindere peer korában, a parlament megnyítása napján. (Az angol parlamentben tudvalevőleg bizonyos történelmi tradícióból, kalapban ülnek az urak.) Azóta azt is megtudtam többek között, hogy Buckinhamnek mértékre csinálják a cilindereit, kiválasztott Daumier-rajzok után. Én rohantam a magaméval, egy fehér kartondobozban, késő éjjel svájci határon, ahol szakadt az eső olyan ókori patakzással, amilyet csak a svájci egek tudnak szeptemberi éjszakákon. Bőrig ázva, ismeretlen peronokon, rettenetes hegyek alján, bús lámpások alatt, melyeket az eső még homályosabbra fályoloz, csak szaladtam a töbi utasokkal ez éjjeli vegyesvonat mentén, a hosszú vagonsor mentén mely maga is elázva, dús viseket folyatott a tetőete csöveiből, — csak szaladtam a kalapskatulyámmal! Betorlódva végre a fináncok hivatalába, megálltam tisztelettel, s mind úgy állottunk tisztelettel, éjjeli utasok, third class-emberek, ahogy az angolok mondják, csurom vizesen, a testünkhöz tapadt ruhában, kéklő gázlámpák alatt s ráztuk a vizet magunkról panasz nélkül, mint a vizslák, ha kijönnek a szárazra s én még tetejibe a skatulyámat is ráztam! Aztán vallottam, ahogy az törvény vám előtt, vallottam a fürdőző ember fázos, de üde hangján, amint kijön a Balatonból.
— J’ai un cylindre! — mondtam franciásan, aminthogy így mondtam: szileinder!
Óh istenem, megfogadtam, hogy nem térek ki apró képcsoportokra ezeben az elbeszéléseimben, hogy részletek, nem színezek, nem fodrozok s nem fokozok, ahogy azt szoktam, s nem szállok le lelki viharzások mélységeibe. Mégis, micsoda reveláció volt számomra, micsoda inzultus a lelkeikben, micsoda álomból való ébredés már rögtön itt ezen a kis állomáson, mikor e lágycsengésű szileinderre mind csak bámultak, fináncok! azzal a nyelvtani elfogultsággal, ami oly jellemző sváciakra s franciákra s ami eleve kizár minden magyarázatot.
Rögtön, keserűn, Jászai Marira gondoltam, akivel olykor, a Váci utcán, napfényes délelőttök tavaszban, ha nagyon előkelőek akartunk lenni, franciául csevegtünk. A legszebb dolgok emlékét lerontja olykor is ironizálja bizonyos profán valóság felismerése. A mi franciaságunk, ellenőrzés nélkül, csakugyan az volt, ami a Váci utcán lehetett, de már nem többé a svájci határon. A való s a költészet asztrális távolsága egymástól, az járta át a szívemet s mi minden még, ami átjárta, mennyi minden, mikor egy ilyen őszi eső, egy ilyen éjjel, egy ilyen idegen határon, zuhányoz le illúziókat!
Meg kell vallanom, hogy e köcsögkalap ügyében is, mint számos irodalmi és művészeti kérdésben, mint általában az élet minden kérdésben, s probálmaiban, e tragikai művésznő hatása alatt álltam. Oly elbűvölt csodálattal s imádattal voltam görög-római tüneményessége iránt, hogy minden legapróbb megnyilatkozásait szentírásnak vettem. A cilinder eszméje is tőle eredt, egy amúgy odavetett, könnyedén odavetett királynői tanácsban, amikor elbúcsúztam. Választékos szimpátiája az úri divatokban is ritkaságok felé hajlott s abban az időben, valóban, csak mágnások viseltek cilindert Pesten hétköznapokokon, s az egy Ábrányi Kornél! Az előző nyáron Balatonfüredre invitálva ingem is egy szűkebbkörű társaságga, csak úgy az ajka széléről mondta, csak úgy félre, ahogy a színpadon szokta, nagy Jászai, ahogy szokta: “Cilinderbe jöjjön!” Cilinderben nyáron, júliusban, Balatonfüredre! Meg kell jegyeznem kortörténetileg s a könyebb megértés kedvéért, hogy viszont szalmakalapot például inkább csak izraeliták viseltek. Az úton, a vonaton, Siófokon nagyon inkomodált a kalap a nagy hőségben, de viszont kereszténynek tűntem. Valami idő előtti vőlegénynek tűntem, mert egy bukétát is hoztam s a Balatonon, a hajón, paralel álltam a kéménnyel, az én kéményemmel a fejemen.
Mindennek hirtelen vége lett, e szimbolikus határon, vége a nyárnak, vége a szép nyárnak, ahogy Schöpflin mondja, vége a hajónak, balatoni kirándulásnak s vége a kalapnak is, a presztízs s a költészet értelmében. Már csak egy rossz női tanácsot s egy rossz francia szót jelentett, ha ugyan jelentett valamit, egy csomó más szó rajzásával az emlékemben, s amelyeket mind gyanúsnak találtam, mikor egy félórával később megint a fülkém sarkában ültem és utaztam, magányosan az éjszakában.
Az ilyen primitív tájékozatlanság nyelvtanban és grammatikában, főleg utazások idején, még talán közelebb hozza az embert önmagához s gyöngeihez, mint nagyobb szerú tévedései magasabb rendű filológiákban. A szavakkal csak művészileg lehet játszani. Viszont egy deplaszírt szó fényvetésében olyan nevetséges az ember, mint egy görbe tükörben, mert mégiscsak a helyes beszéd az ismérve valamelyes józan állapotnak, idegen emberek ítéléletben. Fiatalos könnyelműségem ellenére, aggódva gondoltam, ez első tapasztalataim alapján, jóval súlyosabb komplikációkra a jövőben, holott akkor még csak sejtelmem sem volt, hova visz utam s gyanútlanul csak abba a szőke városba készültem a Szajna partján, amelyről Jászai oly finoman beszélt, oly becsesen és ritmikusan, mintha versekben beszélne! A vonat kocogott, train omnibus, az órák lassan múltak, az eső zuhogott, kis svájci falvak látszottak bús tüzeik pislogásával homályos mélyekben s apró állomások követték egymást a kalauz kopogó lépteivel a szerelvény mellett, bús baritonjával, amelyen az állomás nevét hirdette az éjben az esőnek s kísértetszerű utasoknak, akik csoszogtak az esőben, s valami kis csengő csilingelt a ház falán szünetlen, mint a lelkiismeret.
Aztán, lassan, későn, sokára, valami távoli tragédiával a láthatáron, a őszi hajnal ébret olyan felmosott egekre, mint egy üvegtetőzet s úgyszólván fokonként bontogatta színeit, a skarlát s a kénsárga változatoknak olyan legszűzibb kezdetében és árnyalatában, hogy mind e fény e dőlt egeken végig, a világ legelső hajnalának tűnt s a sok sudár fenyőfa, mint barbár ifjak csoportja, a sok bokor, repkény s őszi virág réten s a sok tarka tehén mozdulatlanra kifaragva habos patakok mellett, ez mind úgy tűnt, első modellnek, a teremtés idejéből! Leeresztettem a ablakokat s valahogy úgy éreztem, nincs előg tüdőm ezekhez a mélységekehz, hogy nincs előg tüdőm ezekhez a magasságokhoz s elég lelkem ezekhez a mélységekhez, hogy mindezt fölfogjam és megértsem s csodáltam, hogy ilyen törpén, ilyen nyomorultan ebben a fülkében s ebben a train omnibusban, még ülni tudok magammal. Holott éreztem, amit még soha idáig, hogy van valami, valami rejtély, köztem és önmagam között.
Már reggel volt, egyedül utaztam s csak úgy voltak útitársaim időnként, egyik állomástól a másikig, mint a villamoson otthon, jó sváciak kialudva s csinosra fésülve s akik nagyrészt a mi fűszereseinhez hasonlítottak. Amint könyedén felhajították tarisznyáikat a hálóba, a fejem fölött, kellő tisztelettel voltak elázott kalapskatulyám irán és bocsánatot is kértek, ha helyéből kimozdították. A francia határon megint vittem a skatulyát, már kevesebb lelkedéssel s inkább csak kötelességből, mert a vámon be kellett mutatnom. De zet már, ezúttal zavarok nélkül, nyelvmesteri verzátusságga, mint aki csak az imént volt a szomszédban egy kis filológiáért.
— J’ai un chapeu de haute forme! — mondtam.
Istenem, de hiszen igaz, hogy bizonyos hangulatainkat a szavak varázsa kelti a szívünkben, mégha ezek a szavak nem is sokat jelentenek. Egy-egy szó olykor csak a határa annak, amit kifejezne s inkább a maga megbékéltető hatását érezteti, mint a tartalma erejét. Ez a korrekt, haute forme-os franciaság e második esetben, puszta polifóniájával s bölcsességével éppúgy megyugtatott, sőt felüdített s kibékített magammal, mint ahogy az első esetben feldúlt a szileinder szamársága. Megenyhülten egy immár francia vagonban, alul lécekre tűzdetlen az ülések fölött, sok mindenféle intő szózatokat és rendszabályokat tanulymányoztam s analizáltam nyelv- és mondattanilag, lassanként reménykedő bizakodásom is visszatért szívembe és megviselt cilinderskatulyámat, ébredő képzettársulásokkal, már több rokonszenvvel néztem. Le is vettem a magasból, ki is nyitottam, a kalapot kiemeltem, először francia földön s először jómagamnak! és szakértelemmel vizsgáltam sérüléseit, szőrmenti szűzveszteségeit érzékeny felületein. Belülről is megnéztem szeretettel s a bélése fehér selymén egy egész medailon-szöveghez tapadtam, a kalapos nevéhez, a Váci utcához, a házszámhoz és Pesthez egy szívalakú rajzban s mindezt a szívet annál közelebb éreztem a szívemhez, minél inkább úgy volt, hogy messze elszakadok tőle! Minden emlékem sajgott, minden múlt napom órákra s percekre osztva visszahangzott azokkal az átható sugallatokkal a maguk javára, egy idegen világban s magam körül, idegen tájakban, ahol a vonatom gurult. Ez már a honvágy titkos mérge volt, ami indult bennem, keserű hazavágyódásom finom gyökérképzése, ami indult s azzá a rettenetes betegséggé lett tizenhét esztendőn át, amit a franciák úgy mondanak helyesen, hogy azt mondják: mal du pays, mert hasonlóképpen ezt is megtanultam és soha semmit jobban!
Mit tudtam akkor! Mi sejtelmem volt e határállomáson egyegy lámpással az őrházak frontján , mi sejtelmem ama tragikus Mühlhausennél, ahová még nem álmodtam akkor szegény kis szomorú katonatisztemet! De amikor az estében végre, ugyancsak ismeretlen rádióhullámokon, már Párizs zúgott elém az éjben s távoli máglyasorai felé az égen, a train omnibus mint egy ünnep felé gurult: már megint hittem, már megint szerettem, már megint az voltam teljes lelki épségemben, halálos fiatalon s a kalapskatulyámmal, aki a Váci utcán Jászaival franciául beszélgettem! Nem múlt egy perc s a cilinder a fejemen volt, gavallérosan féloldalra csapva! Így léptem ki a peronra, ábrándok hercege s mint főúri inasa önnönmagamnak, kis bőröndömmel a kezemben.