The tale I tell today took place long, long ago. So long ago, in fact, that the county of Aranyosszék still had its king. This king had only one child, and a daughter at that. When he felt death draw near, he made a will, and in it he left all of Aranyosszék to his daughter, but on one condition: that she bear two names—one was to be Basil and the other, Ethel. As Basil she was to wear boys’ clothes, and as Ethel she was to wear girls’ clothes.

The old King died, and barely had they buried him than came the dreaded news: the Tatars are upon us! They had got almost as far as Aranyosszék. Mistress Basil had a fortress built in great haste on a ridge suitable for fortresses, and sat back calmly to await the Tatars. Come, then, if you will!

While she waited for the Tatars, Mistress Basil would from time to time walk a short while in a nearby meadow. In the middle of that meadow was a well, and every day at noon a shepherd called Petur would come and water his flock there. That was where Mistress Basil met him, but in the guise of Ethel (which is to say, dressed in women’s clothes). I hardly need tell you that she soon gave her heart to the handsome shepherd boy, saying to him,

“Petur, leave your flock, and come with me to the fortress.”

But Petur replied, “Fine, fair maiden! I would follow you to the ends of the earth, but I cannot forsake my flock.”

“You’ll see,” Mistress Basil thought. “You’ll forsake them yet!”

One day, she went down to the well and spoke to Petur in a melancholy way, saying, “O Petur, Petur, what unhappy news I bring! My sister, the Mistress Basil, wants your well filled in so that when the Tatars come, they shall have no place to slake their thirst.”

“Oh woe, woe,” sighed Petur. “Then I have no choice but to sell my lovely sheep, for I could hardly bear to watch them die of thirst!”

So Petur sold his sheep and went up to the castle to look for Ethel. But find her he could not: it was Mistress Basil who received him, dressed as a boy. Petur gaped and gawped at Mistress Basil’s resemblance to Ethel, but the thought that they were one and the same never crossed his mind.

“Well, poor shepherd boy, what is it you want?” asked Mistress Basil.

And Petur said, “Why, I want nothing, good Mistress. I came because your sister said you were to have my well filled in. What else could I do? I sold my sheep and hurried hither that I might enter your service.”

“Since you came to serve, serve you shall!” replied the Mistress. “Go now, take my stewards with you, and fill in your well before the day is out.”

So Petur went down to the well with a score of men. They worked all day shoveling earth into the well, but the well refused to fill. It took them a week to fill it, and even so the water still bubbled up here and there.

One day Ethel visited the well and watched Petur as he worked. She shook her head and smiled, “O Petur, Petur, don’t you know how to plug a hole like that? Get some whitewash and charcoal from the smithy. That’ll stop the water from bubbling up, you’ll see!”

Petur was ashamed that the girl had more wits than he, for they did as she said, stopping the gaps with whitewash and charcoal from the smithy, and soon the water no longer bubbled up. And a good thing, too, for it was high time they finished their work; not two days later the Tatars descended on the kingdom with a powerful army. They were numberless like the leaves on the trees and the stars in the heavens, and they ringed the castle round and round. They battered the battlements night and day without rest. For seven long weeks they bombarded and besieged the bastion; the braver souls among them scaled the walls, so that Petur and the Mistress Basil cast them constantly from the keep.

Now and then the Tatars would withdraw for a time, and Mistress Basil would don her women’s garments to go walking in the gardens with Petur. There they would say sweet and kind words to one another. Once, however, when the comfort of such intimate conversation had run out, Mistress Basil turned to Petur with great sadness, saying:

“Petur, do you know that we have provisions for only one more week? Unless we think of a plan, and swiftly, we shall be forced to surrender and then I shall never be your wife in this world, only the next.”

“You’ll be my wife in this world yet, and not the next!” Petur said. “This very day I’ll sneak out of the castle for the fort at Torockó-Szentgyörgy and ask its lord, the knight Zuzó, for help.”

So they agreed then and there to wrap Petur in a sheet like one of the dead and lower him into the river Aranyos, that he might swim this way and that till he found some place the Tatars couldn’t see him, and climb out onto dry land.

When it grew dark, they wrapped Petur in his sheet and lowered him into the river. But the Three-Nosed Khan, though he had but one eye (a skillful shot of Mistress Basil’s having taken the other), saw them lowering someone in a sheet from the high walls of the castle. The Tatars, therefore, thronged round and fished Petur out of the water.

Petur lay still and stiff, not moving a muscle. But the Three-Nosed Khan did not trust he was dead. He had burning coals placed in Petur’s palms and iron nails hammered into the soft flesh of his hands and feet, but Petur did not stir nor shout.

“Just you wait,” said the Three-Nosed Khan, who still did not believe Petur was truly dead. “I’ll wake you all the same!”

The Khan called his daughter Irinka, who was fair: so fair that to look upon her would wake the dead. Irinka came and looked at Petur, looked and looked, but no matter how she looked, his eyes never opened.

“Now,” said the Three-Nosed Khan, “I believe he’s truly dead. Throw him back in the river!”

So the Tatars threw him back in the water. At once Petur woke and waded far, far away and when he knew the Tatars could no longer see him, he climbed onto the riverbank. From there he ran as fast as his legs would carry him, all the way to the Torockó-Szentgyörgy fort and to its lord, the knight Zuzó. Breathlessly he told Zuzó of all that had befallen them and the reason for his coming.

“Is that so?” said Zuzó. “So Mistress Basil hopes for my help? Help her I shall—of course I shall! But everything has its price. I want Mistress Basil for my wife.”

“But of course,” promised the politic Petur. “She speaks of you often, and with my own eyes I have seen how her heart hearkens to you, Zuzó!”

That was good enough for Zuzó, more than good enough. That very night he raised an army, surprised the Tatars, and routed them. When morning came to Aranyosszék, there wasn’t a single Tatar left around the castle—not one. It was as if the earth itself had swallowed them.

Petur went to Mistress Basil and said, “Well, Mistress, Zuzó has done his duty and driven the Tatars away, but I promised him something in return. I promised you would marry him.”

“If that is what you promised him, so it shall be. Go, tell Zuzó to bring his groomsmen; he is truly welcome.”

Zuzó came, bringing his groomsmen with him. But what queer groomsmen they turned out to be! They were dressed in ladies’ clothes, every one. Thus they came for Mistress Basil, who welcomed them in male attire.

“Well, Zuzó,” she said, “I did not know you had so many handmaidens! In that case, I will not take you up to the fortress, for I know that maids prefer gardens and would rather stroll about my flowerbeds. Come, fair maidens, come. Come and see my flower gardens.”

And go the groomsmen did, happily entering one and all into the garden to admire the flowers, each bloom more luxuriant than the last. Mistress Basil saw her chance and stole out of the gardens, locking all the groomsmen in behind her, and Zuzó too. He grew wary and wondered what that wily woman could mean by it.

“Mistress Basil, why did you lock the garden gate on us?”

“Why?” she smiled. “Because that is where you belong, being girls.”

“That may be, but we have had our fill of flowers. Cease your fooling and let us out.”

“Soon, Zuzó, soon. Just wait a while, wait,” she laughed, and ran up and into the castle.

And wait he did. For Mistress Basil did not show herself for three days together. Then she took pity on Zuzó and called down to him, “Come, Zuzó, throw me your cap and I’ll let you out.”

What was the poor knight to do, tormented as he was by terrific hunger and thirst? He threw his cap up to her waiting hands.

Mistress Basil took the cap and placed it on her head. Merrily she called down, “See, Zuzó, how I wear your cap and am your lord and master now! Go, Zuzó, and be on your way, I bid you farewell!”

What could Zuzó do but gather his maidservants and slink away humiliated?

“See, Petur,” said Mistress Basil, turning to the shepherd. “Zuzó is gone and won’t return. Now I can be yours, till my coffin holds my corpse.”

“Woe, Mistress Basil,” Petur groaned, greatly grieved. “It was a shame for you to send Zuzó away, for my wife you can never be. For some time now, my heart has beaten only for your sister Ethel.”

“If that is so,” said the Mistress Basil, “then let it beat for her indeed. Wait, and I will bring her out to you, that you may be happy together.”

With that, she snuck out of the room, returning in a glorious golden gown.

“Here I am, Petur!”

“Here indeed,” stuttered the shepherd, “but where is your sister?”

“My sister? Can’t you see? She’s here, too! Come, look closely, don’t you know me? I was now Basil, now Ethel, but from now on, I shall always be Ethel.”

Needless to say, with these words Petur’s heart grew light, and they sent for the priest at once. Afterwards, they fêted their marriage with feasting, mirth, and much merriment.

Régesrég történt, amit most elmesélek. Akkor történt ez még, amikor Aranyosszéknek is királya volt. Ennek a királynak egyetlen gyermeke volt, az is leány s amikor érezte halálát, azzal a feltétellel testálta rá Aranyoszéket, hogy két nevet használjon. Az egyik neve Béla legyen, a másik neve Etelka s fíu ruhát viseljen egyszer, leány ruhát másszor.

Hát, meghalt a király s alig hogy eltemették, jött a rettenetes hír: itt vannak a tatárok, közelednek Aranyosszékhez. Nagy hirtelen várat épitett Béla kisasszony a várfalvi hegyen s most már nyugodtan várta a tatárokat: hát csak jöjjetek! Közbe–közbe ki–kijárt Béla kisasszony a rétre. Annak a rétnek a közepén volt egy kút. Ott itatta minden délben a juhait egy Petur nevü juhász; ott találkozott vele Béla kisasszony, de Etelka képében, vagyis leány ruhában. Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis gondoljátok, Béla kisasszony megszerette a szép juhászlegényt, hitta is, hogy menjen fel a várba, ne bajlódjék juhaival. De Petur azt mondotta:

– Elmennék én veled, te szép leány, a világ végére is, de a juhaimat nem hagyhatom.

Hiszen megallj, – gondolta magában Béla kisasszony, majd elhagyod a juhaidat. Egyszer aztán lement a kuthoz s mondta nagy búsan Peturnak:

– Jajj, szegény Petur, be rossz hirt hozok neked! Az én néném, Béla kisasszony, be akarja temetni ezt a kutat, hogy ha ide jönnek a tatárok, ne kapjanak vizet.

– Haj, haj, – sóhajtott Petur – bizony akkor nincs mit tennem, el kell adjam az én szép juhaimat, mert csak nem nézhetem, hogy szomjan pusztuljanak.

Hát el is adta juhait Petur, aztán felment a várba, kereste Etelkát, de bizony nem találta: Béla kisasszony fogadta őt férfi ruhában. Ámult–bámult Petur, amikor látta  a nagy hasonlatosságot, de bizony nem gondolta, hogy Béla meg Etelka egy személy.

– No, szegény juhász legény, hát te mit keresel itt?  –kérdezte Béla kisasszony.

Mondta Petur:

– Én bizony nem keresek semmi egyebet, csak feljövék ide, mert a hugod azt mondta, hogy betemetteted a kutat. Mit tehettem egyebet, a juhaimat eladtam s feljöttem ide, ha szolgálatot találnék.

– Bizony, ha szolgálatot keresel, fel is fogadlak – modta Béla kisasszony. – Mindjárt menj is a cselédekkel s még ma temessétek be a kutat.

Lement Petur a kuthoz s vele mentek vagy százan. Töltötték a kutat egész nap, de bizony nem temetődött az be. Bele telt egy hét amig azt betemették s még akkor is itt–ott ki–kibuggyant a viz. Odament Béla kisasszony Etelka képében, nézte, nézte, hogy kinlódik Petur, fejét csóválgatta s mondta mosolyogva:

– Ejnye, ejnye, Petur, hát nem tudod, hogyan kell beforrasztani a likat? Mész kell ahhoz meg kovács szén, s majd meglátod, többet nem buggyan ki a viz.

Szégyenkezett Petur, hogy a leánynak több esze van, mint neki, mert csakugyan mésszel s kovács szénnel beforrasztották a likakat s többet víz nem buggyant ki. De hiszen ideje is volt, mert két nap sem telt belé, jöttek a tatárok nagy sereggel. Annyian voltak, mint réten a füszál, égen a csillag, köröskörül fogták a várat. Döngették a falát éjjel–nappal, szakadatlan. Hét álló hétig szüntelenül vivták, ostromolták, döngették, közbe–közbe egynéhányan a bátrabbak közül fel is másztak a vár fokára, s Béla kisasszony meg Petur csak úgy hajigálták le a tatárokat a várfokáról. Közbe–közbe, ha egy–egy kicsit visszahúzódtak a tatárok, Béla kisasszony leány ruhába öltözött, Peturral a kertben sétálgatott s ott olyan szépen, édesen elbeszélgettek. Egyszer azomban vége szakadt a nyájas, a kedves beszélgetésnek, igen–igen elszomorodott Béla kisasszony.

Mondta Peturnak:

– Tudod–e Petur, hogy még csak egy hétre való eleségünk van. Ha valamit ki nem gondolunk, fel kell adnunk a várat s akkor aztán más világon leszek a te feleséged.

– Nem a másvilágon leszel az én feleségem, hanem ezen a világon, mert én még a mai áldott szent napon kiszököm a várból, megyek a torockó–szentgyörgyi várba s segedelmet kérek Zuzótól, a vár urától.

Mindjárt el is határozták, hogy Peturt, mintha halott volna, lepedőbe csongolyítják, leeresztik az Aranyos folyóba s addig uszkál ide–oda, amig valahol, ahol nem látják a tatárok, kiuszik a partra.

Amint esteledett, csakugyan lepedőbe csongolyitották Peturt, leeresztették az Aranyos folyóba, de a három orru khán, bár csak félszeme volt (a másik szemét Béla kisasszony lőtte ki), észrevette, hogy valakit lepedőbe leeresztettek a várfokáról s nosza, odacsődültek a tatárok, kifogták a vizből Peturt.

Petur meg sem mozdult, testét megmerivetette, egy izma sem rándult meg, de a háromorru khán nem hitte, hogy halott. Égő parazsat tétetett a tenyerébe, szeget veretett mind a húsz körme alá, de Petur meg sem mozdult, meg sem szisszent. Hiszen várj, – mondotta a háromorrú khán, aki még most sem hitte, hogy Petur halott, – mindjárt felébresztelek én. Hivatta a leányát, Irinkát, aki szép volt, olyan szép, hogy még a halott is felébredt, ha reá néezett.

Hát, jött Irinka, nézte, nézte, hosszan nézte Peturt, de bizony nézhette, nem nyitotta fel a szemét.

– No, – mondta a háromorru khán, – most már hiszem, hogy halott. Dobjátok vissza a folyóba!

Visszadobták megint a folyóba. Bezzeg, hogy Petur felébredt nyomban, aztán uszott messze, messze, jó messzire s mikor már gondolta, hogy nem látják a tatárok, kiugrott a folyó partjára, szaladt eszenélkül a torockó–szentgyörgyi várba, egyenest Zuzóhoz s elmondta nagy lelkendezve, hogy mi jóban jár.

– Ugy – mondta Zuzó. – Hát segedelmet kér Béla kisasszony. Adok én segedelmet, hogyne adnék, de ára van annak. Legyen a feleségem Béla kisasszony.

– Hogyne lenne, – mondta Petur nagy ravaszul. – Sokszor emlegetett téged, látva láttam, hogy feléd hajlik a szive.

Egyéb sem kellett Zuzónak, még az éjjel felkerekedett katonáival, meglepte a tatárokat, széjjelverte, reggelre egy szál nem sok, annyi sem maradt a Béla kisasszony vára körül, eltüntek mind, mintha föld nyelte volna el.

Reggel bemegy Petur Béla kisasszonyhoz s mondja neki:

– No, Béla kisasszony, Zuzó elkergette a tatárokat. De tudod–e, mit igértem neki? Azt igértem, hogy felesége leszel.

– Bizony, ha azt igérted, hát akkor a felesége leszek, – mondta Béla kisasszony – hát csak üzend meg Zuzónak, jöjjön a násznéppel, várom szeretettel.

Hát jött is hamarosan Zuzó s vele a násznép. Furcsa násznép volt ez. Csupa leányruhába öltözött férfiak voltak, igy jöttek Béla kisasszonyért, aki férfi ruhában várta Zuzót s a násznépet.

– Ejnye, ejnye, – mosolygott Béla kisasszony – nem is gondoltam, hogy ilyen sok szép leánybarátod van. Bizony, nem is vezetlek fel a várba, mert tudom, hogy a leányok szivesebben sétálnak a kertben, az én virágos kertemben. Gyertek, leányok, gyertek. Nézzétek meg elébb az én virágos kertemet.

Bezzeg, mentek nagy örömmel a virágoskertbe, mind, ahányan voltak, gyönyörködtek a szebbnél szebb virágokban. Hiszen, csak ezt várta Béla kisasszony, észrevétlenül kisurrant a kertből, rájuk zárta a kaput. De Zuzó rosszat sejtett, vajjon mit akarhat ez az ördöngős leány.

– Hallod–e, Béla kisasszony, mért zártad be a kaput?

– Mért zártam be? – mosolygott Béla kisasszony. – Virágoskertben van helye a leányoknak.

– Jól van, jól, – mondta Zuzó, – de már kigyönyörködtük magunkat, ne bolondozz, nyisd ki a kaput.

– Mindjárt, mindjárt, csak várj egy kicsit, Zuzó, – s nagy kacagva felszaladt a várba Béla kisasszony.

Hiszen várhatta Zuzó Béla kisasszonyt. Három teljes napig nem is mutatta magát, akkor aztán megszánta s lekiáltott Zuzóhoz:

– Hallod–e, Zuzó. dobd fel a kalapodat, nyomban kieresztelek.

Mit tehetett szegény Zuzó, gyötörte az éhség és a szomjuság, feldobta a kalapját.

Egyéb se kellett Béla kisasszonynak, fejébe csapta Zuzó kalapját s nagy kacagva lekiáltott:

– Fejemben a kalap, Zuzó vitéz, én vagyok az úr, megengedem, hogy haza menj.

Mit tehetett Zuzó vitéz, nagy haraggal s nagy szégyenkezéssel kisompolygott a várból s vele a „leányok”.

– No Petur, – mondta Béla kisasszony, – elment Zuzó, többet vissza sem jön. Most már tied vagyok, tied leszek koporsóm bezártáig.

– Hej, Béla kisasszony, – mondta nagy búsan Petur, – bizony kár volt Zuzót elküldened, mert mi sohasem lehetünk egymásé. Régesrégen Etelka hugodé az én szivem.

– Bizony, ha az övé, – mondta Béla kisasszony – maradjon is az övé. Várj csak, küldöm, legyetek boldogok.

Azzal kisurrant a szobából, de egy kevés idő mulva visszajött, gyönyörüszép, aranyos leányruhában.

– Itt vagyok, Petur!

– Itt vagy? – hebegett Petur, – hát a nénéd hova lett?

– A néném? Hát nem látod? Itt van az is. Nézz meg jól, nem ismersz meg? Egyszer Béla voltam, máskor Etelka voltam, de már ezután örökre Etelka leszek.

Mondjam, ne mondjam, bezzeg megkönynyebedett a szive Peturnak s egyszeribe papot hivattak, nagy lakodalmat csaptak. 

Translator's Note

This is, strictly speaking, a folktale: a story that emerged from Transylvanian oral tradition and written at the turn of the twentieth century during a time of renewed interest in folk traditions and culture. The story itself seems to have long roots; it is set in Aranyosszék, one of the counties in Székely Transylvania at the time of the Tatar invasion (1241–1242), before any stone castles had been built in Hungary (this type of castle construction came about as a response to the Tatar invasion under King Béla IV). The language, in part, reflects this. Some turns of phrase are archaic, some regional—but most of all, some phrases in the original ("mondjam, ne mondjam…") come straight from the oral tradition of popular storytelling and are nothing more than verbal "bridges" to help the storyteller transition from one part of the narrative to the next.

Translating this text presented a number of challenges. First of all, the world of English-language fairy tales, or folktales, is far less uniform in its language and far less popular than in the Hungarian. There have been some translations of Hungarian folktales (notably by the Rev. W. Henry Jones and Lewis L. Kropf in 1889), but these are fairly literal and do not aim for literary style in English. Another difficulty was the complexity of the genre conventions of these stories, especially in ones like this with several parallel or interconnected themes. This story also seemed somewhat unusual in that it plays with reversals of traditional symbols and gender roles.

As a result, two primary challenges were related to this theme of gender role reversals. The first was the title. The original title is Mistress Béla, the key effect being the juxtaposition of a female title with a male name. The problem is, Béla is not recognizably male in English. I therefore chose Basil for several reasons. First, it is similar in length to the original, starts with the same letter, and is a common male name in English and instantly recognizable as such. Furthermore, it is an ancient name that was used by the Anglo-Saxons and derives from the Greek, so it isn’t out of place in a story of this age. Last but not least, it has connotations of royalty, which fit the story well.

A second, related challenge was a relatively simple sentence in Hungarian that is nonetheless the crux of the story. This is Mistress Basil saying, "Fejemben a kalap, Zuzó vitéz, én vagyok az úr…," which I render as, "See, Zuzó, how I wear your cap and am your lord and master now!" This sentence is key because it demonstrates a reversal of sexual and power roles: the woman, Mistress Basil, puts on the man Zuzó’s cap and becomes both a man and a lord, úr in Hungarian having both meanings. It is thus a play on the masculine gendering of the Hungarian word úr. While the double meaning of "man" and "lord" is implied in English, it is not explicit. Framing this essential sentence clearly was therefore particularly difficult. My eventual solution was to use the term master (as opposed to mistress), which has connotations both of boyhood (thus, maleness) and power.

I hope I have managed to make the story both functional and engaging in English; it is, perhaps, a little unusual, but I found that part of its charm.


Mark Baczoni

×

In the Classroom

×