April 16
[ . . . ]
1 a.m.
blood
It's dark, this is the last day. When will someone come to defeat darkness and drag the sun up into the sky. Placing the large, yellow disc on their backs, they will carry it up like diligent slaves, no grunts of exhaustion will leave their lips, for light has no sound effect. Someone is calling an ambulance for the person he loves. She's vomited blood, he tells the paramedic, who in turn says, to the ER immediately, and the ambulance, lights flashing, tears through a sleeping Budapest, followed by a car driving through a red light. Everything will be alright, he thinks, and even says it out loud, as he sits by the stretcher in the waiting area. Something must've burst in your stomach, a tiny vessel, any vessel can produce an awful amount of blood. I know, says the patient weakly before she's wheeled out of sight behind a door. He who must stay outside thinks to himself that everything will be alright, or perhaps that she's now in good hands because those behind the door can fix everything. Someone will pop out any minute to say everything is fine indeed, and he can go in and they'll rejoice together, then he can go home, drink something before bed, and return to the hospital tomorrow morning, telling the children to come with him to visit Mummy. She'll be over the moon.
There he sits and an hour goes by, the second hour of the last day, and nobody pops out, or if someone does, they hurry past him, wordless. He doesn't dare stand up to speak, to ask, he will eventually, but not within this hour.
[ . . . ]
3 a.m.
hope
Am I deceiving you? This is a quiz question. What time is it now? This is another quiz question. While the glossy magazines normally have ten such questions, I only have these two, I don't want to impose myself on others because time is dear for everyone, especially when they don't know how much of it is left. The person waiting outside is now allowed to see the patient. She lies in an induced coma, surrounded by tubes. Arise and walk, this phrase suddenly occurs to him, along with the sensation that his brain has just been wrenched out through his spinal canal. He stands, not knowing what he's expected to do. This is a sort of training in death, he would've thought but he didn't, I'm thinking it for him now. He caressed her gently, she was warm from the machines, then had the doctor tell him once again what it was. He left the hospital, got in his car, but didn't start up the engine immediately, just rested his head on the steering wheel. This was a completely new experience, getting accustomed to death, he thought he'd also have to train the children at home, but in a way they won't feel all is lost, one mustn't give up, even if there's only a hair's breadth of hope, it's still hope and it exists. This is what he'll say because this is what he wants to believe, and believe it he does. I'll have a drink and turn on the wireless, or maybe the other way round, how many people actually still use the word wireless? Why faff around with linguistic relics like that? After all, it's a long shot from an archaeological relic, which must indeed be preserved. Why does it need to be preserved, I once asked someone who says wireless. Their answer wasn't convincing, something along the lines that history is important for humanity, and that history is the teacher of life. What, I wonder, have we learned from it? There's been peace for an uncommonly long time, that person said. This statement is true only if we disregard all the wars raging in a number of places throughout the world.
He lifted his head, started the engine and swerved out of the car park, but this is already the next hour.
[ . . . ]
3 p.m.
cartoon
I forgot to drink my coffee and it's gone cold. I should fill this hour with little happenings, the kind that usually take place during this hour, although of course not right now, how could anything, no matter how insignificant, happen to me now while I'm busy writing about this very hour? What usually happens during this hour? Nothing. In fact, nothing really happens to a writer, especially when he forgets about his own characters, the man sitting by the hospital bed, and the woman lying on it. She wakes up, he smiles at her, great to have you back, he says perhaps, but if it doesn't sound too good, we can still correct it in the final draft, or I can simply delete it, pretend we can't hear what they talk about. A small plastic box of chicken soup, only broth, she isn't allowed to eat any solids. The man opens the box and feeds her soup, one spoonful at a time. This is the tastiest I've ever eaten, she says, and her eyes shine with happiness. It isn't the soup she's happy about but that she's alive, he thinks to himself. This is what the soup means. The fact that she can taste and swallow it means she's alive. Have you had enough, he asks when the soup is all gone. Yes, she says, if we can hear them, but if we can't, we just see the man stand up, throw the plastic container in the bin, and wash the spoon at the sink in the room, for it isn't a hospital spoon but one he brought from home, one used on holidays and laden with memories. We can't hear the sentence he utters but suddenly he catches sight of the doctor and darts after her. (But if we were to hear him, he'd say oh, here's the doctor at last, let me just catch her and ask a few things.) The man runs because the doctor has escaped his circle of vision so quickly it's quite an effort to catch her again. There she is, running away from me, the man thinks, but I'll catch up to her. The doctor jumps into the lift with the man at her heels. I have two floors full of patients, she says, I can't keep an eye on your wife all the time. But this is the first time we've spoken, he says, whereupon the doctor, a woman around sixty, jumps out on the next floor and sets out energetically in the direction of the wards, the man in tow. A great cartoon scene, but it wasn't a cartoon. In the end, the man didn't learn much more about what to expect and what could be done, though he learned plenty about the doctor’s private problems. Returning to his wife's ward, he sat down on a chair and just looked at her, the person he'd seen for so many years, and found everything on her face beautiful, including the marks of her illness. This sentiment heralds the end of this hour and the beginning of the next.
[ . . . ]
8 p.m.
bad, good
Not everyone will become an old uncle or auntie. They aren't old uncles and aunties yet when they find themselves fighting for air on a hospital bed, their bodies full of water, unable to move their limbs, and if they can identify the malaise correctly, they would say they have limbsimmovabilitis. It's evening. Mithras has failed, the forces of darkness have triumphed yet again. Who is this powerful lord and who has installed him as ruler? Has an extraterrestrial parliament invested him with absolute power? Or did the army, perhaps a foreign force—the legion of angels—help him to usurp tyranny? It's also entirely possible that Good is responsible for his rule, for Good can only be seen against the backdrop of Evil. O mighty and bright ruler, how could you be mighty without the abyss and bright without darkness? Shining star, you showed the way to wanderers in darkness and to armies going into battle against the heathens; it's your light that glows in the hearts of those who give their lives for true faith.
The man is running around, the number of patients narrowed down to this one, who will never become an old auntie, for whom something should be done, she's struggling for air, surely something is still possible at this stage, things can be done, surely they can, he rings all the doctors he knows and regards each piece of advice as valid. Time drags on. Time hasn't made up its mind yet. The uncertainty of waiting for a school examination to start. I’ve done everything, read all relevant literature, learned my notes by heart, thought it over. I’m able to analyze logically, there's nothing else I can do. But there's the examiner with a perverse desire to humiliate everybody, especially the girls, for he's of the opinion that women are second-class citizens, only this isn't something he'd dare acknowledge publicly, as a law professor who teaches this thing called equality before the law. He keeps mum about his hatred towards women, which stems from his university years, when the women he ogled laughed in his face (You want to go out with us? You?) even though they happily accepted his help during exams, but when he wanted to go further, they told him to back off and wait and study hard till the next exams, for he was their guarantee that they would also pass. He hated women, this was his conviction, though he couldn't say so openly, he could only indulge his hatred during exam time, when he failed nearly every single female student in the first round, though it remained impossible to prove that hatred influenced his evaluation, since all the other teachers were of the same opinion, female teachers included. They especially held this attitude towards good-looking students, because these professors with multiple PhDs were convinced that a woman could either be pretty or smart.
There the man sat by her bedside, in the midst of undecidedness, stroking her. Now the only thing to do was carry on waiting, but all would end well, the bedridden patient shouldn't have any doubts about that. No, there are no woman-hating doctors in this hospital, and even the evil ones aren't the sort who'd want to differentiate between one human being and another, so our situation is pretty good actually, only we must have patience.
Well, I have no patience, I’m a reader now, eager to get to the end of my own story. When will it end and what will the ending be. It's me writing, yet I don't know, I don't want to divulge to myself what the following pages conceal. Why on earth would I want to write them if I knew how they will end?
[ . . . ]
10 p.m.
wrinkle
I remember the time the first wrinkle appeared on my face. Oh, it's just because I laugh. I laugh a lot, even though I happened to look rather sad at that moment. I didn't want to laugh like my father used to, his laughter surging up from somewhere deep inside him and it was alarming, for there was no telling why he could laugh now but not all those other times when laughter would’ve been more appropriate.
The first wrinkle was indeed caused by laughter and so was the second, but the rest came because she was growing older. If I have them removed, will the time I've lived disappear from me, she once asked herself, standing in front of the bathroom mirror, and wondered whether it would be a good thing after all to let the time she'd lived slip away. Otherwise, she doesn't look bad at forty, forty is the new thirty, fifty is the new thirty, as people told her when she turned forty, then fifty. She thought of the catchphrase of the Paris student riots of '68: don't trust anyone over thirty. Not using anything beyond the most necessary ointments, she refused to believe in unnatural solutions, convinced that a woman could be loved the way she was. And she could. Exactly the way she was then. For a couple of months, she'd noticed there was something wrong with her stomach, giving her breath a foul odor. This is how one ages, she thought, by starting to stink inside and out. As long as I can only smell it every now and then, I don't count as old, but once I can't get away from the smell, I'll have surely grown totally old. I'll be a good old auntie then, I could easily be a good old auntie, like the one who has already turned up several times in this book. I'll have small children around me, my children's children, and I won't set conditions on babysitting times, I'll always babysit them when I'm able to and always when I'm needed. How lovely it'll be also, she thought, to go to concerts, although the husbands falling asleep next to their wives can be quite annoying, especially when they sleep loudly, but if I manage to concentrate on the orchestra itself, it'll be magnificent. To join a workout class, not bother about daily matters, to get to a point when your needs are so little that society can't corner you with its manifold expectations and constraints. To be someone who delights in what comes their way without wanting anything else or writing to-do lists, because because the only thing to do is partake in the day as it happens. If I forget to buy something in the shop, never mind, I just pop down again, which is not any worse than not popping down. It's good to be a good old auntie. Not to boast of my own achievements or those of my children or my grandchildren, only do my chores, no need to go out much, only to glance at the balcony, so much beauty to see there. The flowers have turned out well again this year. Why worry if she gets to the shop, the post office, or the florist's only very slowly, although there's still so much to busy herself with, so if she can walk swiftly, jolly good. To share a laugh with her old man about how clumsy they've both become and can't hear a word of what the blaring TV says. Isn't it a Slovak channel, love? Why, aren't they talking in Hungarian? One can list so many splendid examples of just how good it is to be a good old auntie.
Where are you going? To the loo. You’ve just been. Need to go again.
11 p.m.
stretcher
Nobody knows what's hidden inside their bodies, perhaps a lurking malady, foreshadowed by bad breath or frequent diarrhea. Has a warning sign been sent perhaps that here's a danger area and entry is strictly prohibited? And if such a sign has been sent, why didn't they leave the area, what prevented them from acting appropriately? And those who live in constant dread of trespassing into a danger zone and therefore stuff themselves with herb-based rejuvenators, brain-eye-ear-sharpeners, liver-and-kidney-cleansers, circulation-supporters and memory pills, are they the ones who act appropriately? No one knows, for both types can be found in the hospital at the time the man and the woman are waiting for Time's decision.
This music is so beautiful, says she on the bed. Don't let the nurse turn it off. Right, says the man, then he stands up and promises he won't. Going to the loo again? No, says the man, I'll just tell the doctor to take a look at you. Don't go away! I'll be right back. I don't want to be alone. I'll be right back. And he was. Is the music still on, the man asks. Yes. The doctor comes in. She won't turn it off, will she. No, she won't. Please leave the room, the doctor says to the man. They obviously teach communication skills at university, her voice is anxious, the nurse is also present. Please step outside, the nurse says closing the door, she'll be taken to the ICU, a bed has been made up for her and the orderlies are on their way.
The man stood in front of the door. The lift, an antediluvian thing, arrived with a loud click and probably a thud. Two men pushed a stretcher out, the room's door swished open, the man peeped inside but could see nothing, they pushed the stretcher in, which I've already mentioned, but in relation to another character so I'm not going into detail now. In less than thirty seconds, although everyone was at odds with time then, but let's say thirty seconds, they pushed the stretcher out again, empty. The two men laughed at something, and what the man waiting there felt doesn't bear bringing up because to feel what he felt isn't possible anyway, and to feel less isn't worthwhile. He followed the stretcher with his eyes.
That was the last hour.
- 16.
[...]
- 00, vér
Sötét van, ez az utolsó nap. Mikor jön valaki, hogy legyőzze a sötétet és felcipelje az égre a Napot. Hátára veszi azt a nagy sárga korongot és mint a szorgalmas rabszolgák felcipeli az égre, nem nyög közben, mert a fénynek nincs hanghatása. Valaki épp ügyeletet hív ahhoz, akit szeret. Vért hány, mondja az orvosnak, azonnal a sürgősségire, mondta az orvos, a mentő villogva száguld át az éjszakai Budapesten, egy autó követi, áthajt a piroson. Nem lesz semmi baj, gondolja és mondja is, amikor az előcsarnokban várakozik a gurulós ágy mellett. Csak valami megrepedt a gyomrodban, egy apró ér, minden ér nagyon tud vérezni. Tudom, mondja erőtlenül a beteg, aztán eltűnik egy ajtó mögött. Végre, gondolja a kint maradó, mostmár rendben lesz, vagy, hogy jó kezekben van, mert ott mindent meg tudnak csinálni. Mindjárt szólnak, hogy minden rendben, bemegy majd és együtt örülnek, aztán hazamegy, iszik valamit s elalszik, aztán reggel vissza a kórházba, szól a gyerekeknek is, hogy látogassák meg együtt az anyut. Biztos nagyon fog örülni.
Ott ül, eltelik az óra, utolsó nap második óra, és nem jön ki senki, ha valaki kijön, némán elsiet mellette, nem szól semmit. Nem mer felállni, hogy szóljon, hogy megkérdezze, aztán mégis, de ez már nem fér bele ebbe az órába.
[...]
03.00, remény
Csalok? Ez egy kvízkérdés. Hány óra van most? Még egy kvízkérdés. A magazinok tizet szoktak feltenni, én csak kettőt teszek fel, mert nem akarok tolakodó lenni, mindenkinek drága az ideje, főként hogy azt se tudja, mennyi van belőle. A várakozót beengedik a beteghez. A beteg csövek között, mesterséges mélyalvásban, öntudatlanul. Kelj fel és járj, ez jut eszébe, amúgy, mintha a gerinccsatornáján át kirántották volna az agyát. Áll, nem tudja, mit kell csinálni, ez is szoktatás a pusztuláshoz, gondolta volna, de nem gondolta, én gondolom most helyette. Megsimogatta, meleg volt, a gépektől, aztán még egyszer elmondatta az orvossal, hogy mi van. Kiment, autóba ült, nem indult el, a fejét ráhajtotta a kormányra. Még nem érzett ilyet, épp most szokik a pusztuláshoz, s arra gondol, hogy otthon majd a gyerekeket is kell hozzá szoktatni, de úgy, hogy ne érezzék, hogy minden veszve van, nem szabad lemondani, ha csak egy hajszálnyi remény van, az is remény, és van. Ezt fogja mondani, mert ebben akar hinni és hisz is. Kimegyek, iszom, pisilek, vagy fordítva, már milyen kevesen használják az ikes igék ragozását. Mit vacakolni ilyen archív nyelvi leletekkel. Ezt mégsem lehet hasonlítani egy régészeti lelethez, mert azt tényleg meg kell őrizni. Mért kell megőrizni, kérdeztem attól, aki azt mondta, iszok. Nem tudott meggyőző választ adni, csak valami olyat, hogy az emberiségnek fontos a múltja, meg hogy a történelem az élet tanítómestere. Mit is tanultunk belőle? Már milyen régen van béke, mondta. Persze ez a kijelentés csak akkor volt igaz, ha nem gondolunk azokra a háborúkra, amelyek éppen zajlanak számtalan helyen a világban.
Felemelte a fejét, elindult és kikanyarodott, de ez már egy következő óra volt.
[...]
15.00, rajzfilm
Elfelejtettem meginni a kávémat, kihűlt. Apró eseményekkel kéne megtölteni ezt az órát, olyanokkal, amelyek, ha most nem is, mert épp erről az óráról írok, hogy is történhetne bármi, akárcsak apró események is, hanem amelyek máskor ebben az órában szoktak történni. Mi szokott ilyenkor történni? Semmi. Egy íróval tulajdonképpen nem történik semmi, pláne semmi, ha még a szereplőiről is megfeledkezik, a kórházban ágy mellett ülő férfiról és az ágyban fekvő nőről. A nő felébred, a férfi ránevet, de jó, hogy újra itt vagy, talán mond valami hasonlót, ha nem hangzik jól, majd a végleges változatban kijavítjuk vagy egyszerűen kihúzom, mintha nem lehetne hallani, hogy miről beszélnek. Egy kis műanyag dobozkában húsleves van, csak lé, nem ehet mást. A férfi kibontja és kanalanként adja a nőnek. Ilyen finomat, mondja az ágyon fekvő, még soha nem ettem, és csillog a szeme az örömtől. A férfi azt gondolja, nem a levesnek örül, hanem annak, hogy él. Ez a leves pont azt jelenti. Az, hogy érzi az ízét, hogy le tudja nyelni, azt jelenti, él. Elég volt, kérdezi a férfi, mikor elfogyott. Elég, mondja a nő, ha halljuk, hogy miről beszélnek, ha nem halljuk, akkor csak annyit látunk, hogy a férfi feláll, kidobja a szemétbe a műanyag dobozkát, a kanalat elmossa a kórteremben lévő csapnál, nem kórházi kanál, otthonról hozta, ezt használták nyaraláskor, sok emlék fűződik hozzá. Nem halljuk a mondatot, amit mond, de hirtelen észreveszi az orvost és utánarohan. (Azt mondta különben, ha hallanánk, hogy na végre itt az orvos, elkapom, és kérdezek tőle pár dolgot.) A férfi rohan, mert az orvos olyan gyorsan kiszökött a látómezőből, hogy alig lehetett újra befogni. Ott van, menekül előlem, gondolta a férfi, de elkapom, az orvos beugrik a liftbe, a férfi utána. Két emeletnyi betegem van, mondja, nem tudok mindig a maga feleségével foglalkozni. De hát csak most beszélünk először, mondta a férfi, az orvos, egyébként egy hatvan körüli nő volt, kiugrott egy emelettel lejjebb és tempós léptekkel elindult a kórtermek felé, a férfi utána. Rajzfilmen különben ez a jelenet jól nézett volna ki, de ez nem rajzfilm volt. Végül a férfi az orvos gondjain túl semmit nem tudott meg, hogy például mire lehet számítani és mit lehet tenni. Visszament a kórterembe, leült újra a székre és nézte azt az embert, akit olyan sokéve látott már, hogy minden, ami az arcán volt, az is, amit a betegség rajzolt rá, neki szép volt. Ezzel az érzéssel telt el ez az óra, és elkezdődött.
[...]
20.00, rossz, jó
Nem mindenkiből lesz bácsi vagy néni. Még nem bácsi és nem néni, amikor egy kórházi ágyon elkezd nehezen lélegezni, a test tele van vízzel, nem bírja a végtagokat mozdítani, ha jól detektálja a betegséget, akkor azt mondja, végtagnemmozgás. Este van. Mithras elbukott, a sötétség fejedelme megint győzedelmeskedett. Ki ez a nagyúr, ki hatalmazta fel az uralkodásra? Megszavazta egy földön kívüli parlament, hogy teljes hatáskörben uralkodjon? Vagy egyeduralomra tört a hadsereg vagy épp egy külhoni hadsereg, az angyalok seregének támogatásával? Könnyen lehet, hogy a jó a vétkes abban, hogy uralkodhat, mert hogyan is látszódna rossz nélkül a jó. Ó, magasságos és fényességes uralkodó, hogyan lehetnél te magasságos a mélységek nélkül és fényességes a sötétség nélkül. Te mutattál utat fénylő csillagként a sötétben bolyongóknak, a hitetlenek ellen induló seregnek, a te tüzed izzik mindenkiben, aki életét veszti az igaz hitért.
A férfi rohangál, most a betegek számát leszűkítettük a nénivé nem váló betegre, hogy valamit kéne csinálni, mert egyre nehezebben veszi a levegőt, most még lehet, még van mit, biztosan van, telefonon hívja az orvosokat, akiket ismer, minden tanácsot tanácsnak tart. Lassan telik az idő, mert az idő még nem döntött. A bizonytalanság, mint amikor vizsgára vár az ember. Én megtettem mindent, elolvastam az ide vonatkozó irodalmat, megtanultam a jegyzetet, végiggondoltam, át tudom látni logikusan, én már nem tehetek semmit. Hogy az a vizsgáztató úgy van, hogy mindenkit meg akar alázni, főleg a lányokat, mert a nőkről eleve úgy gondolja, hogy másodrendű állampolgárok, csak ezt nem meri hangoztatni, mert mégiscsak a jogon tanít, többek között azt is, hogy van olyan, hogy törvény előtti egyenlőség. Mélyen hallgat a nők iránti gyűlöletéről, ami még egyetemista éveiből ered, amikor azok a nők, akikre ő szemet vetett, kinevették, hogy te akarsz velünk járni, persze azt elfogadták, hogy a vizsgákon súgott, de mikor ennél tovább akart menni, csak azt mondták, majd jövő félévkor vizsgaidőszakban, addig is tanulj, mert te szavatolod nekünk, hogy átmenjünk. Gyűlöli a nőket, ezt gondolta, de nem mondhatta, az egyetlen csatorna, ahol kiélhette ezt a gyűlöletet, a vizsgáztatás volt, mert hiába rúgott ki elsőre majdnem minden női hallgatót, nem lehetett rábizonyítani, hogy egy ilyen fajta gyűlölet áll a kirúgások mögött, főképp azért sem, mert a többi tanár is hasonlóan gondolkodott, még a női tanárok is, különösen a jól kinéző hallgatókkal kapcsolatban volt ez a vélemény, mert ezek a többszörösen is doktori fokozatot szerzett oktatók meg voltak róla győződve, hogy egy nő vagy szép vagy okos.
Ott ült a férfi a betegágy mellett az eldöntetlenségben, simogatta az ágyon fekvőt. Már csak várakozni kell, de minden jól fog végződni, ebben az ágyban fekvőnek ne is legyen kétsége. Nem, itt nincsenek nőgyűlölő orvosok, és a gonosz sem olyan, hogy különbséget akarna tenni ember és ember között, szóval jól állnak a dolgaink, csak türelmesnek kell lennünk.
Nem vagyok türelmes, most olvasó vagyok, és alig várom, hogy a végére érjek annak, amit valójában én írok. Mikor lesz vége és mi lesz az. Én írom, de nem tudom, mert magamnak sem akarom elárulni, hogy mit rejtenek a következő oldalak. Minek írnám, ha tudnám, mi a vége?
[...]
22.00, ránc
Emlékszem, amikor az első ránc megjelent az arcomon. Á, csak a nevetéstől van, hogy sokat nevetek, bár ekkor épp szomorúnak látszottam. Nem akartam úgy nevetni, ahogyan apám nevetett, valahonnan mélyről pattant fel, ijesztő volt, mert nem lehetett érteni, miért tud most, miért nem tud máskor, amikor sokkal indokoltabb lett volna. Amikor a kalap után szaladt, akkor más volt.
Az első ránc tényleg a nevetéstől volt, a második is attól, a többi már attól lett, hogy öregebb lett. Ha eltüntetem, eltűnik rólam a megélt idő, kérdezte egyszer magától, a tükör előtt állt a fürdőszobában, s hogy jó-e az, ha az tűnik el, amit megélt. Különben nem néz ki rosszul negyvenévesen sem, a negyven az új harminc, az ötven az új harminc, mondják neki, amikor negyven, aztán ötven lett. A hatvannyolcas mondás jutott eszébe, hogy harminc fölött ne higgy senkinek. Csak a legszükségesebb kenőcsöket használta, nem hitt a természetellenes megoldásokban, inkább abban, hogy egy nőt így is lehet szeretni. Mert lehet. Pont olyannak, amilyen lett. Már néhány hónapja észrevette, hogy valami van a gyomrával, meg hogy néha rossznak érzi a leheletét. Így öregszik az ember, gondolta, hogy kívül-belül egyre büdösebb lesz. De még nem vagyok öreg, mert csak néha érzem azt a szagot, majd, ha mindig, akkor leszek teljesen öreg. Leszek majd néni, én jó néni tudok majd lenni, olyan, mint aki már többször is szerepelt ebben a könyvben. Majd lesznek kisgyerekek, a gyerekeim kisgyerekei, és nem fogom feltételekhez kötni, hogy mikor vigyázok rájuk, mindig fogok, mindig, amikor lehet és mindig, amikor kell. Az is nagyon tetszik, gondolta, hogy elmenni koncertekre, igaz a feleségek mellett alvó férfiak kicsit idegesítőek, főleg, ha hangosan alszanak, de ha csak a zenekart nézem, akkor tényleg nagyon jó. Eljárni tornára, nem foglalkozni napi ügyekkel, eljutni oda, amikor már olyan kevés egy ember igénye, hogy a társadalom a különböző elvárásaival és kényszereivel nem tudja sarokba szorítani. Lenni olyannak, aki örül annak, ami történik vele és nem akarni mást, mint ami történik, nem írni listát, hogy mit kéne még tenni, mert az pont a tevés, hogy ott van épp abban a napban, ami történik. Ha elfelejtek valamit megvenni a boltban, lemegyek újra, azt sem rosszabb csinálni, mint nem lemenni. Jó néninek lenni jó. Nem kérkedni, hogy mit értem el és mit értek el a gyerekeim, mit értek el az unokáim, csak tenni a tennivalókat és tényleg ki sem kell mozdulni, csak az erkélyre nézni, és mennyi szép van ott. Idén is jól sikerültek a virágok. Nem baj, ha lassan jut el a boltba, a postára, a virágoshoz, nincs hová sietni, bár annyi mindent lehet tenni-venni, ha sietni tud, az se baj. Nevetni a bácsival, hogy mennyire ügyetlenek lettek, hogy üvölt a tévé, és mégsem hallják, mit beszélnek benne. Te, ez nem egy szlovák csatorna. Mért, nem magyarul beszélnek. Annyi jó példa van rá, hogy milyen jó, jó néninek lenni.
Hová mész? Pisilni. Az előbb voltál. Megint kell.
23.00, gurulóságy
Senki nem tudja, valójában mi van a szervezetében, hogy megbújik-e ott egy betegség, amit rossz lehelet vagy gyakori hasmenés jelez. Hogy küldött-e valaki jelzést, figyelem, veszélyzóna, itt közlekedni szigorúan tilos. S ha küldött, miért nem hagyta el azt a területet, mi tartotta vissza attól, hogy helyesen cselekedjen. S vajon az helyesen cselekszik-e, aki mindenhol veszélyzónáktól retteg, és nem győzi magát tömni legtöbbször gyógynövény alapú regeneráló szerekkel, agy-, szem- és füljavítókkal, máj- és vesetisztítókkal, keringéskarbantartókkal, memóriatablettákkal? Nem tudni, mert ilyen is, olyan is fekszik a kórházban épp abban az időben, amikor az idő döntésére várnak.
Olyan szép zenét hallok, mondta az ágyon fekvő. Ne engedd, hogy a nővérke kikapcsolja. Nem, mondja a férfi, megígérte, hogy nem fogja, aztán felállt. Megint pisilned kell? Nem, mondja a férfi, szólok az orvosnak, hogy nézzen rád. Ne menj el! Mindjárt itt leszek. Nem akarok egyedül maradni. Mindjárt itt leszek. És tényleg ott volt. Szól még a zene, kérdezte a férfi. Szól. Belépett a doktornő. Ugye nem fogja kikapcsolni. Nem. Legyen szíves, hagyja el a kórtermet, mondta a férfinak, tanulnak kommunikációt az egyetemen, nyugtalan volt a hangja, ott volt a nővér is. Menjen ki, mondta a nővér és becsukta az ajtót, majd átviszik az intenzívre, már szóltunk, jönnek a szállítók.
A férfi állt az ajtó előtt. Megállt a lift, hangosan kattant, biztos meg is rázkódott, mikori gyártmány. Két férfi gurulóságyat tolt ki, kinyílt a kórterem ajtaja, a férfi bekukucskált, nem látott semmit, betolták az ágyat, ahogy ezt már korábban írtam, csak egy másik szereplő kapcsán, ezért nem részletezem. Alig telt el fél perc, bár ekkor az idővel mindenki hadilábon állt, de mondjuk fél perc, az ágyat üresen tolták ki. A két férfi nevetett valamin, a várakozó férfi nem érdemes felemlegetni, mit érzett, mert úgysem lehet ugyanazt érezni, kevesebbet érezni meg nem érdemes. Nézett a kocsi után.
Ez volt az utolsó óra.